Hetedik fejezet:
Zuhanyzás után a kanapén ülök. A törölköző körbe tekerve rajtam. A hajamból a víz, mintha a könnyem lenne folyik végig az arcomon. Mondjuk éppenséggel lehetne az is, amilyen lelki állapotban vagyok. Nem értem Petit. Mi a fenét akarhat ennyi év után? Gondolataim megint a múlt barázdáin boronálnak. Megint sétálok a sportpályán. Még mindig azon gondolkodok, hogy lehettem ennyire bolond, hogy elmondtam a lányoknak, hogy meleg vagyok, mikor is egy hangot hallok a hátam mögül.
- Ákos! Ákos! Állj meg. -megfordulok. Peti az és néhány srác a suliból. Megállok várok. Amíg várom őket Petit bámulom. Érzem a szerelmet, amit iránta érzek. Elönt, beterít. Érzem az orromban az illatát, a számban az ízét. Már nagyon közel vannak mikor észreveszem, hogy Peti nagyon ideges. Odalép hozzám. Keze ökölbe szorul és felém lendül. Közben ordít.
- Kis buzi! Most megkapod, azt amit érdemelsz. - az első ütéstől a földre zuhanok. Nem is tudom, hol fáj jobban, kivűl vagy belül. Nem lehet, hogy ezt a Ö csinálja velem. Nem szólok semmit. Felállok és nézek rá. Újabb ütés. Már felállni sem akarok. Csak fekszem ott, hagyom hadd rúgjon és hadd üssön. Nem értek semmit. Az első pár rúgás fáj, az első pár szitkot hallom. Majd jön a fehér zaj. Nem hallok és nem érzek semmit, csak a lábakat és a kezeket látom a könnyeimen keresztül. Elvesztem az eszméletem. Boldog üresség. Se fájdalom, se kín, se Peti. Magamhoz térek. Kinyitom a szemem nagy fehérség vesz körbe. Anyu ül az ágyam mellett. Meggyötört arccal és karikás szemekkel néz rám. Mosolyog. Egy könnycsepp hagyja el a szemét. Kiderül, hogy három napja vagyok kórházban. minden tagom fáj. Kérdezik mi történt. Azt mondom nem tudom. Azt hazudom nem emlékszem.
- Nem emlékszem. - mondom ki hangosan, mire vissza is találok a jelenbe. Könnyeimet izét érzem. Oldalra fordulok és várom megint a sötétséget, ami akkor is megnyugtatott és átölelt. Meg is jön. Elalszok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése